Krausz Tivadar

 Meghiúsult a Cirkus Maximusba tervezett merénylet!  – avagy

A halhatatlanság kultusza, mint túlélőkultúra

 

A művészetek: befogadó közeg nélkül maradtak.

A művek: tragikus egyedülvalóságra kárhoztatott alkotók ésszel alig alátámasztható hitének magányos testi- és lelkigyakorlatai.

Kulminálunk babám, kulminálunk babám, ez gyött a szokásba! Legalábbis. A végtelen kezdetén… Itt vagyunk, ha otthon van bennünk a végtelen… Itt vagyunk! Új ezredév és világkorszak hajnalán. Tehát az eredetünkről kell írnom.

 

Az a titokzatosságával lelkesítő kezdetek-kezdete! Azt legfeljebb szentírók, ha tárgyalhatják hitelesen. Oly ismeretlen az mindannyiunk előtt! Nékünk csak a keserves újrakezdések jutnak. Az újrakezdőktől származunk valahányan.

Egy önkritikátlanul tervezett korszak kimúltán, katasztrofális egy ezredváltásban kulminálunk cirka hat-hétezerévnyi olvasmánytömeg mindent tudásával a hátunk mögött.

Babám a birodalmak, miután megittasodnak a vértől, szétcsúsznak, mint a részegember általában.

Az aktuálisan összeroskadt eonunk: örökidőnk a Szovjetunióval, hát az sem volt tartósabb, mint a nagyanyánk memóriája…

 

A Semmi szól: Olybá tűnik, mintha lennének “mindenek”, de csak az elméletük van meg. A kezdet,a kezdet, csak azt tudnám feledni…

 

A történelem előtti természeti embernek még a jég hátán is volt hittel művelt művészete. Ám az önmaga történetét hatalmi érdekből tudatosan örökítő kultúrák létrejöttével elvesztette közegét, s visszavonult a titkos művészetek elefántcsonttornyába; visszavonta magát az eredendő tudás mágikus művészete.

Azóta a művész semmit sem titkol olyannyira, mint azt a tényt, hogy ő az eredeti természete szerint valójában mágus. Hogy ő az alkalmas: aki időben “becsomagolhatja” az átörökítendőket, hogy ő az emberi értékek halhatatlanságának kultiválója: ő az, ő a túlélőmágus.

 

Írott történelmünk előtti mesés prehistóriánkban nem az volt a paradicsomi, nem az volt az aranykori, hogy az ember, mint természeti lény még “ártatlanul” élt, hanem az, hogy a mindenkori létalap, vagyis a hétköznapi munka rendjét a hit-művészet-tudomány mágikus egysége szabta. Tehát az aranykor nem egy lehanyatlott és feledésbe merült korszak, hanem a szívek mindenkori fájdalmával járó lelki veszteség.

 

Platon szerint a társadalom szokott rendjét legelébb mindig a zene bontja – ami a művészetek érzékileg legközvetlenebbje és tudatilag legelvontabbja. A harmadik évezred hajnali ritmusaira táncolva, rá kell zizzennünk: példátlan korszakváltásnak vagyunk cselekvő és szenvedő részesei.

 

Túlnépesedés, világháborúk, atombombák, AIDS és más meglepő járványok, környezetszennyezés, klímaváltozás, kihaló fajok…

A kihalók… egyik jellemzőjük, hogy az agytérfogat-növekedésük – az emberé mintegy negyvenezer éve – megszűnik. Derűsebben látatva: az írott és íratlan történelmünk tanúságai szerint már több “világvégét” is maga mögött tudhat az emberiség.

Az elhaló világ keserves vajúdások közepette szokta volt megszülni újmagát.

 

Vegyünk egy klasszikus történelmi leckét:

Gyújtogatók közt legyen szólva, a Seneca tanítvány Néró jól ismerte a pusztítás-teremtés, rombolás-építés sívai-kassáki összefüggését.

Bár a jelentősebb tanítómestere Nagy Sándornak volt.

Azonban Néró a maga példaképe: Megalosz Alexandrosz sorsához köthető történelmi tűzvészeknél pusztítóbbal hivalkodhat. Az efezoszi Artemis templom tüzének fénye éppen Sándor születése éjszakáján lobogott föl az égre; Sándor égi Atyja Ámon-Zeusz nem csipázta Artemist; hogy egészen a macedón hegydombtetőkig, hegyekig ellátszott lángtemplom, de Róma égéséhez mégsem fogható.

Babilont, engedve a maszlagos bor tébolyító mámorának, s féltékeny nagyravágyásának, maga a halhatatlan félisteni Sándor gyújtotta föl, mondván, ez az ósdi Putri-polisz útjában van az ő újító nagyszabású terveinek!

Na és az égő Babilon papjainak időkön átható átkától az utókorban föllobbanó bosszútüzek Alexandriában; persze van, aki azt állítja, hogy maga Sándor szelleme járt vissza gyújtogatni saját városába, hogy büntesse az elfajzott Ptolemaiosz utódokat; az Alexandriai tűzvészekben nem égett el annyi érték, mint a Rómaiban. Hiszen addigra a világ összes aranya mellett az egykori macedónok által Babilonban zabrált arany is mind Rómába vándorolt.

Nos ez a Néró, mint közönségéért rajongó művész igazán megérdemelte volna, hogy az ő romlott, felfuvalkodott szívét a gabonaművelők növényistennőjének ünnepi hetét záró április 19-i cirkuszi játékokon tízezrek szeme láttára járja át a Fortuna oltárán nagy tettekre szentelt gyilok. Azonban másként akarták az istenek.

Sebaj. Az Örök Városnak – hogy teljes bizonyossággal Öröknek tudhassuk – a tűzpróbán is át kellett mennie…

Mikor azonban a mindenkori létalap, a hétköznapi munkák művelése is bizonytalanná válik, akkor összeroskad a világbirodalom…

A legmonumentálisabb volt kultuszhelyek, a tízezres tömegeket befogadó cirkuszok romjai közt barbárok vertek tanyát…

 

A művészetek értő és támogató mecénások és befogadó és népszerűsítő közönség nélkül a tragikusan magányos alkotók testi- lelkigyakorlataivá szűkülnek – tisztulnak. Ilyenkor az igen – igen és a nem – nem!

A rajongott közönség elbarbarizálódásával, illetve körbehízeleghető mecénások híján, tehát közvetlen haszon nélkül, – korszakváltó időkben – mikor egy mű értéke kizárólag meglétében és nem ismertségében leledzik, megcsappan a művészek száma. Bezzeg a sikert, megélhetést, vagyis a biztos létalapot nyújtó időkben tolongás van a művész céhbe kerülésért.

A tűzpróbákat követőn igen kevés a művész, mert a világszín fordulásaikor a művészet nem munka, hanem hit és lelki tudomány; mely a haszonra tekintő ésszel mérve bolondság csak. Bizony hogy szentül az.

Ezért: Köszönet illeti hát a síró-nevető fonákszavú bukfencező egymást fenékbe billentgető csörgősipkás bohócokat, kötéltáncosokat, medvetáncoltatókat, műlovarnőket, tűznyelőket, zsonglőröket, joculátorokat, igriceket, garabonciásokat s a többi artistákat és szemfényvesztőket, akik – annak ellenére, hogy tudják: ez a lehető legrosszabb üzlet, amire csak szerződhetnek – keresztülmentik a történelem humanitást nélkülöző sötétségein a semmiből alkotó erő fényes játékszerét.

 

Veriszpesölthenksz Petőfi Sándornak, hogy félisteni virtusú poéta létére romantikusnak találja a művészek vallását vándorkomédiások között gyakorolni, a magyarok istenére esküszöm, hogy epizodistaként, és köszönet a vándorkomédiásoknak is, hogy befogadják és beavatják még őt az alkalmatlant is.

És bárki mást, aki közéjük bátorkodik.